Emberi sorsok Szibériától Szardíniáig

Multimédiás vándorkiállítás

A vándorkiállítás fővédnöke

Dr. Áder János

Magyarország köztársasági elnöke

Gyóni Géza, Rákosi Mátyás, Kuncz Aladár, Nagy Imre – ami ezeket az egymástól távoli neveket összeköti, az az első világháború nyugtalanító problémáinak egyik legdrámaibb, legtöbbeket érintő fejezete: a hadifogság. Kevés Kárpát-medencei magyar család van, amelyiket ne sújtott volna valamilyen formája. Apák, fiúk, testvérek százezrei tűntek el a lágerek bugyraiban. A Magyarország demográfiai viszonyait átrajzoló fogság ennek ellenére ma is mostoha területe a tudományos elemzésnek és emlékezeti kultúránknak. Kutatásunk, kiállításunk ezt az adósságot kívánja törleszteni. 

Megközelítésünk ember- és sorsközpontú: 18 fogolytörténeten keresztül mutatjuk be, mit jelentett lágerlakónak lenni, táborokban élni és halni a nagy háborúban. Az idén száz éve odaveszett háborús költőtől egyszerű közlegényekig, festőművészektől az 1956-os forradalom miniszterelnökéig. Hogy megmutathassuk azt a világot, ahonnan sok ezer hadifogolynak soha nem volt visszatérés – sem a családjába, sem a hazájába, sem a történelembe. S megmutatva azt is, hogy az első világégés hadifogsága valójában a „táborok évszázadának” nyitánya volt.

A számok dermesztőek: csak a cári Oroszország fogolytáboraiban 2 110 000 osztrák–magyar katona raboskodott, mely tömegből becslések szerint 500-600 ezer fő volt magyar. Míg az olasz fronton 440 ezer katonánk jutott az ellenség kezére, ők az előbbinél is nagyobb arányban voltak magyarországi származásúak. Szibéria, Szardínia mellett szinte az összes földrészre került magyar hadifogoly: Perzsiába, Afganisztánba, Turkesztánba, Japánba, Ausztráliába, Brazíliába, Kanadába és Mexikóba. 

Ha egyáltalán elismeréssel kíván a nemzet adózni bármiért s bárkinek is, akkor hősi halottjai, rokkantjai mellett részesítse nyílt, őszinte, megérdemelt tiszteletben, méltánylásban azokat is, akik a titáni küzdelemben saját hibájukon kívül hadifoglyokként az ellenség kezébe kerültek s éveken át a hontalanság keserves gyötrelmeit szenvedték végig – szólította föl a magyar társadalmat Faragó László volt hadifogoly tiszt 1935-ben. Szavai ma sem lehetnének időszerűbbek. Nem hős halott, csak szürke rab – írta keserűen Gyóni Géza, a krasznojarszki láger foglya. Mi úgy véljük, a nagy háború szürke rabja is „hős halott”. Kiállításunkkal neki kívánunk emléket állítani.

Beszámoló a díszmegnyitóról

A programot az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatja 

Médiatámogató