Négyezer kilométer, nyolc ország, ötven célpont, többtucatnyi interjúalany: a hivalkodó statisztika mit sem mond el arról az utazásról, amely száz év mélységébe vezet. Négy év kutatást követően, 2014 nyarán kutatóexpedíciót indítottunk a Balkánon, hogy egy különös hadsereg nyomába eredjünk. Jó néhány impériumváltozás és népirtás rajzolta át a terepet, amelyen átmasíroztak a bakák. Az elveszett ármádia nyomai Szamár-sziget szellemkatonáihoz vezettek el.

Az első világháború centenáriumi ünnepségsorozatának projektjeként, többéves gyűjtő- és szórványkutató munka eredményeként valósult meg a nemzetközi multimédiás vándorkiállítás, amely a magyar hadifoglyok elfelejtett-eltitkolt szenvedésével szembesíti a szemlélőt. A 2014 decemberében megnyílt tárlat komplex program része: megjelent e témában Szamár-sziget szellemkatonái című könyvünk, illetve Major Anita rendezésében ötvenperces dokumentumfilmet forgattunk a hadifoglyok végállomásán, Asinara szigetén. Közös európai szégyen, hogy ez a kiállítás és ez a film a világon az első, amely Szamár-sziget haláltáborainak történetét dolgozza fel – méghozzá magyar szemszögből.

Nem meglepő, hogy hallgatás övezi Asinarát. És mi, magyarok? Mi még azt sem tudjuk, miről nem kellene hallgatnunk. Arról például, hogy az 1914-es, Szerbia elleni hadműveletek során sokan már az első órákban fogságba estek, majd a niši gyűjtőtáborból a központi hatalmak 1915-ös offenzívája hajtotta tovább őket. Miután Rigómezőnél összeomlott a szerb hadsereg, 35 ezer monarchiabeli foglyot, a több mint nyolcvanezres tömeg járványokat túlélő maradékát délnyugat felé terelték a szerbek. A k. u. k. katonáknak gyakorlatilag minden ellátmány nélkül, erőltetett menetben kellett átgyalogolniuk Albánián, hogy aztán olasz marhaszállító gőzösök vigyék őket Szardíniára – újabb poklok felé.

A szamár-szigeti fogolytábor és a balkáni halálmars cseppben a tenger módjára mutatja meg az első világháború pusztítását, az Osztrák-Magyar Monarchia népei közötti feszültségeket, valamint azt a folyamatot, amely a totalitárius megsemmisítő táborok létrejöttét előlegezte meg. Az összegyűjtött anyag a magyar (és osztrák-magyar) művelődéstörténet ismeretlen fejezetét tárja föl, igyekezvén Szamár-sziget elfeledett szellemkatonáit és szenvedéstörténetüket visszahelyezni méltó helyükre a közemlékezetben. Egyszersmind kibeszélni az egykori ellenségek kibeszéletlen ügyeit, hogy az évszázados tabuk semmisüljenek meg - ne a párbeszéd lehetősége.